Akkor most mi legyen?
Az Európai Uniós előírások szerint a tagállamoknak, köztük hazánknak is tíz éven belül olyan fogyasztásmérőket kell alkalmazniuk, melyek képesek kommunikációs csatornákat létrehozni a háztartások és a szolgáltatók között.
Hamarosan elindulhatnak tehát azok a kísérletek, melyek segítségével az okos-mérőket telepítik egyes háztartásokba és megfigyelik az így kapott eredményeket. A tesztek dönthetik el, hogy hazánk milyen modellekkel és előírásokkal feleljen meg azon uniós előírásoknak, melyek szerint tíz éven belül a háztartások nyolcvan százalékában kommunikatív fogyasztásmérőket kell majd felszerelni.
A kísérletezésnek azonban igen magas ára van, hiszen tíz év alatt olyan pénzeket kellene befektetni az áramszolgáltatóknak, melyeknek később nem igazán látják a hasznát. Egyes becslések szerint ez az összeg mintegy 250 milliárd forintra rúghat, így talán érthetők is az aggodalmak. Ott van azonban a másik oldal, mely szerint sokkal olcsóbb lehetne a leolvasás és ezzel együtt gyorsabb is, ráadásul könnyebb volna megszűntetni a visszaéléseket és nem fizetés esetén a szóban forgó fogyasztót azonnal ki lehetne kapcsolni.
Az előnyökhöz tartozik még a szén-dioxid kibocsátás csökkentése nemzetgazdasági szinten, ugyanis az okos-mérők segítségével csökkenthető lehet az egyénhez kötött áramfogyasztás is. Ehhez azonban első lépésként be kell tudni integrálni a villamos energia rendszerbe, mégpedig hatékonyan.
A szolgáltatók azonban már rendelkeznek némi tapasztalattal ezen a téren, hiszen az ipari felhasználók többségének leolvasása távolról történik, ami nem csak az adminisztrációs teendőket csökkenti le nagymértékben, hanem szemmel látható megtakarításokat jelent. A szakemberek azonban azt mondják, hogy hiába van több kisfogyasztó, mint nagyfogyasztó, mésem éi meg külön kiépíteni a leolvasási rendszert.
Hazánkban a gáz- és az áramfogyasztás mérésére csak a kisfogyasztók szintjén majdnem tizenegymillió mérőt kellene lecserélni.