Bulvár
Az Atlantis is majdnem a Columbia sorsára jutott
Döbbenetes visszaemlékezés látott napvilágot nemrégiben az egyik űrrepülőgép-parancsnoktól, akinek az űrhajójával (majdnem) ugyanaz történt meg, mint a Columbiával, csak 15 évvel korábban - számolt be az urvilag.hu.
„Sosem fogom elfelejteni, ott álltunk és figyeltük, ahogy a robotkar a jobb szárny felett viszi a kamerát, és amint a képre pillantottam, csak annyit mondtam magamnak: meg fogunk halni”. Ezt az emléket egy űrrepülőgép-parancsnok, Robert „Hoot” Gibson idézte fel, egy olyan űrhajós, akinek végül mégis megkegyelmezett a sors, hogy utólag elmesélhessen egy ilyen groteszk hibát. Az ő űrhajójával ugyanaz történt az STS-27 küldetésen 1988 decemberében, mint a Columbiával: a start közben a jobb oldali gyorsítórakéta csúcsáról levált a hőszigetelés egy darabja és telibe találta az emelkedő űrhajó szárnyát. A küldetés nem a NASA egyik tudományos programja, hanem a Pentagon szigorúan titkos katonai megbízása volt, a fenn történteket jórészt titkosították. De a küldetés titkot nem érintő részéről mégis hagyták mesélni az űrhajósokat a Gehring-bizottságnak, hisz tapasztalatuk a Columbia-katasztrófa fényében különleges lett a társűrhajó katasztrófája kivizsgálásának idején. Most a sajtó felé is feloldották a tilalmat.
„Ahogy lejjebb vittem a kart, fehér csíkokat pillantottam meg. Nem lehetett összetéveszteni semmivel, mik voltak azok… Aztán még lejjebb vittem a kart és láttam, hogy a közelben legalább egy hővédő csempe teljesen eltűnt a hajó hasáról. A fehér karcoláscsíkok keskenyebbek és halványabbak lettek a kép széle, a hajó hátulja felé. Úgy tűnt, hővédő csempék százai sérültek meg és karcolások futottak hosszan, egészen a szárny belépőéle felé, a szénszál merevítésű panelek felé. Lehet, hogy egyikük ki is lyukadt? Ha igen, akkor halott emberek vagyunk” – folytatódott a történet.
Az űrhajósok számára akkor derült ki, hogy nincs minden rendben, amikor Houston azt kérte tőlük, hogy a robotkaron levő kamerával pásztázzák végig a szárnyat, ám ez a művelet semmilyen tervben nem szerepelt, korábban sem igen volt rá példa. Aztán a szárny felfedte előttük a titkot, aminek kiváltó okát az irányítóközpontban már a felszállás után másfél perccel tudták. A képek élesek és egyértelműek voltak az űrhajósok számára, az űrhajó végzetes sérülést szenvedett a pár kilós szigetelésdarab becsapódásától. A jobb szárny alját végigszántotta a leszakadt szigetelésdarab, tönkrevágva a hőpajzsot.
A parancsnok rögtön rádiózott is Houstonnak: „...rengeteg sérülést látunk a jobb szárny csempéin, a belépőéltől hátra, egészen a szárny végéig...” Houston azonban ennek ellenére sem látta túl sötétnek a helyzetet, vagy csak nem akarta feleslegesen izgatni az űrhajósokat, ezért azt üzente vissza, hogy kér néhány képet a biztonságos sávon. Mivel az expedíció a Pentagon-megbízás miatt szigorúan titkos volt, a megszokott módon, a nyilvános csatornákon nem lehetett adatokat sugározni a Földre, mivel azokat bárki képes lett volna fogni és persze kiértékelni. Még maga az irányítóközpont sem kaphatott adatokat (főként képeket) a titkolózás miatt. Létezett viszont egy kódolt adás, amelyet illetéktelenek – hobbi rádióamatőrök, oroszok, kínaiak – hiába fogtak, nem tudtak vele mit kezdeni.
Elkezdődött a képek küldése, ám a biztonságos sávon küldött adatoknak volt egy nagy hátulütője, maga a biztonság. Filmszerű képek továbbítására nem volt mód (ahogy maguk az űrhajósok láthatták a kamera képeit), csak fényképekére, az is meglehetősen lassan. A folyamat szerint elkészült egy kép, aztán titkosították, majd leküldték a Földre, aztán újabb kép, újabb titkosítás, leküldés és így tovább. Ezzel a módszerrel három másodpercenként lehetett egy képet küldeni. „Végignéztük a felvételeket és a műszak azt mondja nincs baj. A sérülések nem komolyak.” – jött az irányítás válasza. Az űrhajóban döbbenet fogadta a választ, egyszerűen nem akartak hinni a fülüknek, az irányítás valamit nagyon elnézett. Rögtön kérték is Houstont, hogy nézzék át még egyszer a képeket: „mi egy csomó sérülést látunk”. De újra az a válasz jött, hogy nincs baj, a sérülések nem komolyak. Némi gyenge vita bontakozott ki odafönn, de aztán elfogadták az űrhajósok a dolgot, úgy gondolták egyikük sem látott még valódi sérüléseket, viszont a gyakorlott irányítók igen, ők a szakemberek, ők jobban tudják, nyilván nem kockáztatnák az űrhajósok életét, ha baj lenne.
Lényegében persze mindegy volt, hogy bíznak-e az irányítás döntésében, mert sem a fedélzeten, sem a raktérben egyetlen pótcsempe sem volt, de módszer sem volt akárcsak a fejekben is egy esetleges javításra. Mentőexpedícióról sem lehetett szó, ekkor még nem dolgoztak ki ilyen metódust, egy mentőűrhajó felkészítése és feljuttatása messze túlmutatott azon az időkereten, ameddig az Atlantis biztosítani volt képes az életkörülményeket a legénységnek.
Eljött az expedíció utolsó napja, 1988. december 6., Mikulás napja. Minden rendben ment, a legénység teljesítette a katonai műhold pályára állítását, a titkos munkát elvégezték, csak haza kellett jutni. A kellő pillanatban beindították a fékező hajtóműveket és letértek a pályáról. A parancsnok és pilótája megfeszített figyelemmel leste a műszereket, mindketten tudták, hogy mit keressenek, mi a jele, ha baj van: a számítógép a hajó hossztengelye körüli elfordulás kompenzálására a csűrőkkel korrigálni kezd. Azt is tudták, hogy a baj hogy nyilvánulhat meg. Az űrhajósok elképzelték, hogy fog a légkörbe lépéskor olvadt alumínium dobolni a hátukon, mint eső a szélvédőn.
Persze a csűrők normál repülési körülmények között is dolgoznak, a turbulenciák is dobálják az űrrepülőgépet, azt is korrigálni kell. A sérülés okozta korrekció persze más. Ha a súrlódás hője lyukat égetne a szárnyon, megváltozna a szárny körüli áramlás, a lyuk miatt megnőne az egyik oldalon a légellenállás és az aszimmetrikus áramlás orsózásba kényszerítené a gépet, folytonossá téve az „ellenkormányzást”. És a korrekció mértéke is más lenne, normál turbulencia mellett soha nem volt negyed foknál nagyobb csűrő kitérítés. Ha azonban a kitérítés eléri a fél fokot, akkor a szárny végzetes sérülést szenvedett. „Így hát tudtam, hogy mit fogok látni a műszereken, ha kezdődik a tánc. És azt is, hogy ekkor már nincs több, mint 60 másodpercem, hogy megmondjam az irányításnak, mit gondolok az analízisükről.” – idézte tovább a legmelegebb pillanatokat a parancsnok.
Végül az Atlantis simán, mindenféle gond nélkül átvágott a légkörön és Gibson simán tette le az Edwards támaszponton az űrhajót. A leszállás után mindenki az űrhajó aljára, a hőpajzsra volt kíváncsi. A kép döbbenetes volt. Az Atlantist tüzetesen átvizsgáló technikusok összesen 700 darab sérült csempét találtak. Ilyen kiterjedt sérülés sem előtte, sem azóta nem keletkezett egyetlen űrrepülőgépen sem.
Később, amikor a parancsnok az expedíció utáni kiértékelésen találkozott az irányítás mérnökeivel, akik meghozták a döntést, még döbbenetesebb dologra derült fény. Kiderült, hogy a szakemberek egyszerűen a gyenge megvilágítás miatt a fény és árnyék játékénak értékelték a képeken látható sérüléseket (amit nem is akartak közölni az űrhajósokkal sem, mert az már súrolta a „hülyének nézés” határát). A probléma forrása a katonai titkolózás volt, a kódolt képek nem voltak elég jó felbontásúak, hisz a felbontás bitjeinek a helyét a titkosítás foglalta el az adásban, ezen a csatornán csak lebutított képek juthattak el Houstonba. Az irányítás persze próbálta meggyőzni a Pentagont, hogy szeretnének jobb felbontású, élesebb képekhez, vagy tévéfelvételekhez jutni, de a Hadügy kategorikusan megtiltotta a titkosság legkisebb megsértését is. A kockafejű katonák nem tudtak elszakadni a szabályzat betűjétől…
Az egész ügy legnagyobb érdekessége az volt, hogy ez az út a Challenger-katasztrófa utáni második út volt. A NASA energiájának zömét a hét űrhajós elvesztését jelentő fiaskó helyrehozása töltötte ki, a gyorsítórakéta szigetelését könnyen meg lehetett javítani, a szervezettségbeli problémák kiküszöböléséhez hosszas bizonyítási időre volt szükség. Ha ez a repülés katasztrófával végződött volna, az valószínűleg az űrrepülőgép-program végét jelentette volna. Mivel az Atlantis az Edwardsra szállt le, a nyugati parti leszállóhelyhez vezető siklópálya kezdete (az útnak a hővédő rendszerre legnagyobb terhelést rovó, azaz a balesetre legvalószínűbb szakasza) messze a Csendes-óceán felett húzódott. Az Atlantis roncsai tehát baj esetén a végtelen déltengereken szóródtak volna szét, több ezer méter mélyre rántva a hiba okát is. A példátlan mázli – mert a tudásnak ennél a repülésnél nem sok szerepe volt – segített a NASA-nak, hogy ne kelljen bezárni a kapukat.
Ám tragikus módon talán ez a „szerencsés kudarc” is szerepet játszhatott a Columbia elvesztésében. Az űrrepülések a lépésről-lépésre filozófiára épülnek, és arra, hogy az egyik repülés sikerei vagy kudarcai alapul szolgálnak a következő expedíciók számára. A csempék sérülékenynek bizonyultak az idők során (a legelső Columbia-úton is 141 csempe elvesztését regisztrálták a visszatérést követően). És az űrhajók sorra szerencsésen hazatértek rossz csempékkel is, még a minden idők legborzalmasabb sérüléseit hordozó Atlantis is hazatért. Amikor a Columbia startjának videóján valaki felfedezte, hogy baj lehet, nyilván elővették a korábbi repülések tapasztalatait is, köztük az STS-27 sérüléseit is, és az alapján hoztak döntést. Ugyanaz történt a két űrhajóval, a rakétáról leesett pár kilós kis darab találta el a hajót, legfeljebb nem a jobb szárnyon, hanem a balon. Mi baj lehet? A többit már tudjuk...